Üzleti mesék, mesés üzletek a középkorból - I. rész

Cégvezetés 2017-12-31

Nyomtatás

Forrás: Cégmenedzselés | Szerző: dr. Szabó Tibor

Mintha csak a Grimm mesék világából lépne elő egy céges, üzleti tárgyú mesetörténet, olyan klasszikusok mellett, mint a Piroska és a farkas, vagy a Hamupipőke. Hát, ami azt illeti, meseszerű ez az egész Fugger történet az elejétől kezdve, ahogy elindul a legkisebb fiú, a falusi takácslegény, belép a céhbe, majd megalapítja cégét, és rövidesen már e cégé lesz a fele királyság – királyostól, királylányostól, udvaroncostól, uradalmakat, püspökségeket, városokat, földbirtokokat és bányákat is beleértve.

Tartalomjegyzék:

I) BEVEZETÉS
II. A FUGGEREK MÁIG ÉRVÉNYES ÜZLETI TECHNIKÁI
1) A takács-biznisz: ruházati alapanyag gyártása
2) Hagyományos árukereskedelem
3) Kölcsönügyletek, vagyonkezelés, befektetés
4) Bányászat és kereskedelem
5) A magyar üzlet
6) Egyház-biznisz
III. ÜZLETEMBEREK SZEMÉLYISÉGJEGYEI
1. A motiváció
2. Látóhatár és mobilitás
3. Realitás
4. Kíméletlenség
5. Az információ
6. Pontos üzleti tervezés, szisztematikus végrehajtás
7. Ügyviteli rend
8. Diplomáciai érzék
9. Üzlet és politika
10. Társadalmi felelősségvállalás

I. BEVEZETÉS

Mintha csak a Grimm mesék világából lépne elő egy céges, üzleti tárgyú mesetörténet, olyan klasszikusok mellett, mint a Piroska és a farkas, vagy a Hamupipőke. Hát, ami azt illeti, meseszerű ez az egész Fugger történet az elejétől kezdve, ahogy elindul a legkisebb fiú, a falusi takácslegény, belép a céhbe, majd megalapítja cégét, és rövidesen már e cégé lesz a fele királyság – királyostól, királylányostól, udvaroncostól, uradalmakat, püspökségeket, városokat, földbirtokokat és bányákat is beleértve. Fejedelmek, császárok és pápák mint közönséges ügyfelek függnek tőle, figyelik szavát, kérvényezik pénzét, a cégvezető intésére hadseregek omlanak össze, háborúk dőlnek el, munkálkodása nyomán vallások és nemzetek sorsa vesz más irányt. Szó, ami szó, ez a szegény falusi takácslegény és fiai ezerszer jobban és hatékonyabban szervezik meg cégüket, mint a korabeli európai uralkodók a saját államaikat, hadseregeiket, hivatalaikat, ennek révén olyan cégvagyont is hagynak hátra, hogy utódaiknak ahhoz már nem kell hozzátenniük semmit, fogyaszthatják és gazdagon élhetnek belőle ötszáz éven keresztül. Boldogan élnek ma is – és gondtalanul tehetik ezt a maiak utódai is még legalább ötszáz évig.

A Grimm mesékben ez lehetne a Fugger-cég meséje – csak hát a Grimm testvérek vélhetően azért nem válogatták be ezt a céges történetet a mesegyűjteményükbe, mert tudták, hogy nem legenda ez, hanem maga a megtörtént valóság. Meseszerűvé talán az teszi, hogy ezt az üzleti teljesítményt az azóta eltelt pontosan ötszáz évben keveseknek sikerült megközelíteni, még kevesebbeknek sikerült – ha egyáltalán - túlszárnyalni. Így mesékről nem, de mesés üzletekről annál inkább szólhatunk. És milyen érdekes, ha ezeket kielemezzük, eszközökben és módszerekben ugyanazokat a vonásokat mutatják, mint napjaink kis és nagy üzletei. 500 éve is ugyanúgy működött az üzlet, mint manapság. Adjon ez egy optimizmust a ma vállalkozóinak.

A cégmenedzselés kézikönyvére készülve, anyagot gyűjtve a kezembe akadt egy könyv: Günter Ogger eredetileg 1978-ban kiadott A Fuggerek című könyve (Kelly Kiadó). Ez a könyv teljesen fellelkesített, megszerettette velem a témát és a főszereplőket, nem is engedett el addig, amíg a magam lelkesítő írását meg nem csinálom. Ahogy elnézem az internetet, másokat is a bűvkörébe vont ez e könyv, a Fuggerekről az interneten található részletesebb magyar nyelvű írások jelentős részének ez a forrása, és ezeken ugyanúgy érződik a könyvnek az írások szerzőire gyakorolt elbűvölő hatása. Tehát itt igazából egy könyvismertető következik – amelyből csak azt vallhatom magaménak, hogy én így olvastam Günter Ogger A Fuggerek című könyvét. Nem vagyok történész – itt csak egy könyvolvasó – állításait nem vetettem egybe más forrásokkal, azért ha a szerző téved, akkor én is tévedek. Amúgy nekünk magyaroknak teljesen újszerű a könyv látásmódja – nem úgy láttatja a mi Magyarországunk történelmét sem, ahogy mi látjuk, hanem ahogy a németek látják. Érdekes, hogy ők nagyjából 500 éve is ugyanúgy látták, ahogy ma látják. A könyvet olvasva világossá válik az is, hogy Magyarország gazdasági és politikai szerepe, súlya Európában ma 2011-ben is nagyjából ugyanaz, mint ami a kerek 1500-as évben volt, dicső Mátyás királyunk halála után pár évvel. A német Mercedes gyár Kecskeméti autógyár-beruházása ugyanabban a német-magyar viszonyrendszerben működik, mint Jakob Fugger besztercebányai bányaberuházása. A tőke akkor is és most is Németországból érkezett, nem mi mentünk oda, ők jöttek ide, ők a gazdagok, mi vagyunk a szegények, ők mondják a feltételeket, mi alkalmazkodunk, akkor is ők voltak a központ, mi pedig a periféria, ahogy ma is így van ez. De vannak azért ezen túlmutató tanulságok is. Nekünk magyaroknak elég szomorú is ez a történet, mert jól látható belőle az is, hogy az 1500-as évektől a történelem egy rossz sorsot mért ránk, rossz irányba kényszerített bennünket - szemben mondjuk éppen a dél-németekkel és észak-itáliaiakkal. Míg ezek kereskednek, bizniszelnek, építenek, és még ha háborúznak is, azt is, csak úgy hobbiból, királylányok kezéért, vagy hogy kié legyen egy francia-német-spanyol-olasz tartomány, persze ez is csak biznisz, de amúgy semmi komoly, gyorsan békét tudnak kötni már akkor is, ha nem jön a kincstárból a zsoldpénz. Szemben velünk magyarokkal, akik nem bizniszelhettünk olyan békésen, hanem szinte népként vérzünk el, de mindenképpen roggyanunk meg a törökkel való harcban, majd az uralma alatt. Ahogy mondani szokták, rosszkor voltunk rossz helyen – de hát hol máshol lettünk volna - éppen akkor pulzált és gerjedet Európára a török birodalom. Ez már azonban nem a Fuggerek témája – illetve annyiban mégis, hogy vonható egy párhuzam éppen a Fuggerek kapcsán arról is, hogy miközben a német, a nyugati társadalom szervesen, nagyobb törések nélkül fejlődik, már akkor ki tudnak nőni belőle országhatárokon átnyúló nagy konszernek, üzleti társaságok, addig ugyanabban az időben, vele párhuzamosan a magyar fejlődés külső okok miatt megtörik, a polgári réteg országon belül sem tud növekedni.

A Fuggerek fénykora a XVI. századra, Jakob Fugger (1459-1525) és unokaöccse, Anton Fugger (1493-1560) idejére esik. Mi jellemzi a kort? Az emberek láthatólag csillapíthatatlan tudásszomjából pattant ki minden, ami új. Nem elégedtek meg azzal, hogy a világot a siralom völgyének tekintsék, hanem kutatni kezdték titkait. Gutenberg Mainzban készíti el 1456-ban az első nyomtatott könyvet, a 42 soros Bibliát. Az irodalom ettől kezdve nagy példányszámban a legszélesebb tömegek számára is hozzáférhető lesz. Jakob Fugger kortársai voltak a kor nagy nevei, a Mediciek, Leonardo da Vinci, Albrecht Dürer. Amerika világtörténelmet meghatározó felfedezése 1492-ben is e korra esik. Nyugat-Európa gazdasága, pénzgazdálkodása rohamos fejlődésnek indult, igazából ekkor indul történelmi útjára a kapitalizmus, óriási társadalmi egyenlőtlenségek alakulnak ki, hamarosan megjelenik majd a szabályozás igénye is a konszernekkel, monopóliumokkal szemben. A nyugat-európai serdülő kapitalizmus legelső nyertesei, nagytőkései – egyben a negatív jelenségei, a nyerészkedés, az árfelhajtás, monopóliumok szimbólumai is a Fuggerek. Tőlük sem teljesen függetlenül 1517. október 31-én Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára szögezte ki 95 tételét, melyben teológiai alapokon egyházi gyakorlatokat kérdőjelezett meg, s ezzel útjára indult a reformáció is. Mindezzel párhuzamosan és ellentétesen ez a kor a középkori Magyarország fénykorának végét is jelenti, és szemben Nyugat-Európával, nem egy - akár ellentmondásokkal is terhelt gazdasági felvirágzás kezdetét, hanem a hanyatlás korát jelenti, amelyet leginkább az 1526-as mohácsi vész szimbolizál. Nálunk nem gazdagodó polgárokról, hanem bukott csatákról, pusztításról, túlélésről és szabadságharcokról szól a következő évszázadok története.

II. A FUGGEREK MÁIG ÉRVÉNYES ÜZLETI TECHNIKÁI

A Függerek története azonban az önerőből való kiemelkedés, az egyéni érvényesülés, a csúcsra jutás, az üzleti tehetség, a művészi pénzcsinálás, a nyerni vágyás, a zseniális cégépítés és cégszervezés története is. Innen nézve a Fugger család első százötven évének története lenyűgöző. Sok minden elem ideális találkozásából született a Fuggerek máig ható univerzuma. Mi kellett hozzá? A kora kapitalizmus pezsgése, új igények tömeges megjelenése. Kellett hozzá a tehetség. Ma is a legnagyobb titkok egyike – erre lenne kíváncsi a vállalkozókon kívül mindenki más is, hogy mi a titok: a gazdag hogyan lett gazdag? Hogyan csinálta? Mi a receptje? Utánozható-e, megismételhető-e mások által a módszer. Járható-e az út? Alábbiakban leírjuk az üzleti módszereiket, technikáikat, máig érvényes üzleti modelljeiket.

1) A takács-biznisz: ruházati alapanyag gyártása

Hans Fugger – apja után maga is takács - a Graben nevű falujából 1367-ben költözött a közeli Augsburgba, a városi levegő szabaddá tesz program keretében. Augsburg – nevében az alapító Augustus császár nevét őrzi - akkoriban a délnémet kereskedelem központja volt, München még nem volt sehol - a barhent-szövésnek, az egyik oldalán bolyhos, sűrűn szőtt pamutszövetnek köszönhette gyors felemelkedését. Ebből készült a falusiak és a polgárok durva ruházata, a tehetősebb kereskedők és a nemesség inkább a selymet és a damasztot kedvelte. Augsburg lélekszáma akkoriban 15.000 fő volt – Budának talán csak 8.000. Az első üzleti lehetőséget a polgárok számára az öltözködés jelentette: tömegigény volt rá, már akkoriban is volt divat, öltözködni mindig kellett, a ruha gyorsan kopott, és vélhetően az emberek már akkoriban is elég hiúak voltak, hogy a ruházkodással a gazdagságukat is kifejezzék. Hans Fugger nehezen viselte, hogy a falusi takácsok teljes mértékben a városi kereskedőktől függtek, tőlük kapták a nyersanyagot és ők vitték el a készárút. A városi takácsoknak többet kellett fizetni, ezért a közvetítő urak inkább a falusiakat foglalkoztatták. Ezért azt határozta el, hogy szerencsét próbál és városi takács lesz. Grabenből eddig látott el, ezt a lépést tudta elhatározni és megtenni. Akár maradhatott is volna – de a vérében volt a törekvés, egy igazi vállalkozó volt. Pár év múlva polgárjogot kapott, felvették a takács-céhbe is, aztán feleségül véve egy másik céhmester lányát, maga is a vezető céhmesterek egyike lett.

2) Hagyományos árukereskedelem

A városban azonban kiderült az is, hogy ott nem a kézművesség a legjobb üzlet. Míg a gazdaságot és politikát uraló patriciusok óriási összegeket kerestek a fűszerrel, kelmével és a nemesfémmel folytatott távolsági kereskedelmen, a kevésbé tehető polgárok szinte sohasem jutottak a város falain túlra, és ez a nyereségüknek is határt szabott. Ráadásul a kézművesektől magas illetéket követeltek, a kereskedő cégek ellenben adómentesek maradtak. Kis is tört a városban a takácslázadás.

Hans Fugger Augsburgban már megfigyelhette azt is, hogyan kell kereskedni, miből áll a kereskedők üzleti tevékenysége, akik Velencében megvásárolják a távoli Egyiptom gyapotját, áthozzák az Alpokon, és lennel keverve kelmévé szövetik a takácsokkal. Az új élmények új látóhatárokat nyitottak és új gondolatokat szültek: miért ne keresne ő is a nyersáru és a végtermék közötti hatalmas árkülönbségen. A következő lépésben tehát kereskedő is lett. Sikerrel vitte ezt is, mert 1385-ben már 1500 gulden vagyon után adózott. 1397-ben új lakóházat vásárolt az üzleti negyed közepén. Azért a Fuggereknek sem ment mindig minden simán, az élet nehézségeit tapasztalhatták ők is: egy idő után testvére, Ulrich is követte őt a faluból Augsburgba, de nem volt szerencséje, mert amikor be akarta hajtani kölcsönadott pénzét, adósa, egy kelmefehérítő, agyonütötte. Ulrich fiának, az unokaöccs Hansnak sem volt sok szerencséje a kereskedelemmel, Salzburg mellett lefülelték a határon és vámcsalásért börtönbe került. Hans Fugger azonban töretlenül haladt előre: az 1409-ben bekövetkezett halálakor az adófizető augsburgi polgárok 2930 fős listáján már a 44. helyen szerepelt. Halála után – miután a gyerekek még kiskorúak voltak - a feleség és édesanya, Elisabeth Fugger-Gfattermann vette át a cég vezetését, akiről az volt a fáma, hogy családi érzületét csak az üzleti érzéke szárnyalta túl. A veszteségek kockázatának csökkentésére a tőke egy részét kezdetben ingatlanokba fektette, a környezőn falvakban jelentős birtokokat vásárolt össze. 1417-ben már nagyobb vagyon után adóztak, mint a tekintélyes, az örök városi és délnémet konkurens Welser család. Mindazonáltal Augsburg leggazdagabb polgárának tizenhatszor akkora vagyona volt náluk, és a kor kiemelkedő családjaitól, mondjuk a velencei Mediciktől óriási távolság választotta el. Ekkor még Augsburg határain kívül a Fugger név nem volt fogalom. De ez sem váratott magára sokáig.

Hans Fuggernek két fia volt, Andreas (szül: 1406) és Jakob. Édesanyjuk küldhette volna őket tanulni valamelyik takácshoz inasnak, - de ezzel úgy volt, hogy a takácsmesterséggel és a textilkereskedelemmel maga is megismertetheti őket – ezért hát fiúknak az aranyművességet kellett kitanulniuk. Édesanyjuk halálakor a család egy jól menő középszintű kereskedőcéggel, több házzal, földbirtokkal és függetlenséget adó készpénzvagyonnal rendelkezett. A fiúk semmiben sem különböztek más, jólétre és tekintélyre törő családok fiaitól, kitűntek azonban rendkívül fejlett valóságérzetükkel, magukkal és másokkal szemben tanúsított keménységükkel.

Andreas 1436 körül vette át az üzletet. A takácsműhellyel nem voltak tervei, kizárólag kereskedni akart. Velencében olcsón vásárolt kelméket és drágán adta el Insbruckban, Salzburgban, Frankfurtban. Andreas gyermekei voltak: Jakob (Szül: 1430), Lukas (1439), Mattheus (1443) Hans (1443).

Andreas testvére, Jakob, falusi takácsokat foglalkoztatott, barhenttel kereskedett. 1462-ben már ő volt a leggzadagabb Fugger, de vagyonával még csak a tizenkettedik helyen állt az augsburgi polgárok listáján. Andreas és Jakob Fugger együttes vagyona 1462-ben 10.390 gulden, - ez még csak Augsburgban is a negyedik legnagyobb vagyon volt. Akkoriban az Európa-csúcsot Cosimo, az öreg Medici tarthatta, ugyanabban az időben 270 ezer gulden után adózott Firenzében.

Jakob gyermekei voltak:
Anna (1444),
Barbara (1445),
Walpurga,
Ulrich: célja az volt, hogy bekerüljön az augsburgi kereskedőcsaládok felső rétegébe, sokáig a Fugger cég első számú vezetője.
Andreas: meghalt fiatalon.
Hanns: meghalt fiatalon.
Peter: meghalt fiatalon.
Georg
Markus (1448): a Vatikánban szolgált, fiatalon meghalt 1478-ban (Marco Fukiero) A Szentszék pénzügyeit intézte, volt köze a német papok javadalmainak engedélyezéséhez. Zsíros javadalmak közvetítője volt.
Jakob (1459) ő a Gazdag (Der Reiche).

Andreas testvérének, az idősebb Jakob gyermekeinek generációjával jön el a Fuggerek fénykora. Ha a történetet a sváb Hansi bácsi 1367-es Augsburgba költözésével indítjuk, akkor ő az új évszázad első éveiben még csak megkapaszkodik, de az ő gyermekei az 1450-es években már Augsburg leggzadagabb polgárai közé emelkednek, unokái pedig az 1500-as évek elejére az egész nyugati világ leggazdagabb polgárai lesznek. Ekkor már a Jakob ágból való Ulrich a cég első számú vezetője, Georg a második, és Jakob, a legkisebb fiú csak fokozatosan veszi át a hatalmat, ahogy nőnek az üzletei, nő az önbizalma is. Jakobot papnak szánták - lehetőséget a cégben csak azért kapott mert idősebb fiútestvérei fiatalon sorra meghaltak. Ez is jelzi, hogy akkoriban az élet is sokkal nehezebb volt a mainál, egy kisebb betegség is elvitte az embert.

De ne szaladjunk előre, maradjunk még Andreas fiánál, Lukasnál. Ő már nem szűk helyi kategóriákban, hanem világméretű dimenziókban gondolkodott. Illetve ő az a Fugger is, aki már nagyon nagyra emelkedett, de kivételesen nagyot is bukott. Selyemmel, és gyapjúkelmékkel kereskedett, és ő hozott létre faktoriákat – telephelyeket először. Ezeket a faktor vezette, a nyereségből részesedett. A faktoria: áruház, bankfiók, lovasfutár állomás, istálló, raktár, postahivatal és a diplomáciai képviselet keverékei voltak. Lukasnak már ilyenjei voltak Velencében, Bozenben, Milánóban, Nürnbergben, Frankfurtban, Bruges-ben és Antwerpenben. Lukast már beválasztották a városi tanácsba, céhmester is lett – noha soha nem gyakorolta a takács mesterséget. Lukas a Fuggerek őzcímeres ágának (Fugger von Reh) alapítója, ilyen címert adományozott részére III. Frigyes német császár.

3) Kölcsönügyletek, vagyonkezelés, befektetés

Akkoriban hithű kereszténynek nem illett váltóüzleteket kötni, büntetés terhe mellett tilos volt a hitelek után kamatot felszámítani. Az egyházjogi kamattilalom éveken át fékezhette az európai gazdasági élet fejlődését, nem úgy a hívők nyereségvágyát. A kamattilalom mellett csak a zsidók kereskedhettek pénzzel. Mivel azonban a „piszkos anyagiakra” mégiscsak szükség volt a gazdasági élet fejlődéséhez, a tilalmat a latin országokban nem vették nagyon szigorúan. Csupán a németek – akiknek már akkoriban is megvolt az a szép vonásuk, hogy a törvény előírásait komolyan vegyék – féltek az ördöggel való paktálástól.

Már I. Hansról feljegyezték, hogy Augsburgba költözése után sikereinek gyorsan híre ment Grabenben és a környező falvakban, és ezért néhány paraszt és falusi takács kisebb összegeket bízott rá abban a reményben, hogy Hans Fugger ott a városban, ért a pénz gyarapításához. Ahogy a családi krónika írja, ritkán kellett csalódniuk. Persze a zsíros üzletet itt sem a falusi takácsok és a grabeni parasztok hozták, hanem az akkori felső tízezer jeles képviselői, érsekek, püspökök, a hercegek és királyok.

Lukas egy idő után már túl egyszerűnek találta a kelmével és a fűszerrel való kereskedést is. A királyi házzal akart üzletelni: igazán nagy üzletet abban a korban is az állammal lehetett kötni, arisztokratákkal, és kiváltképpen az uralkodó fejedelmekkel. Az államok pedig – amelyek abban az időben, különösen németföldön, fejedelemségek, királyságok formájában szerveződtek – már akkoriban is többet költöttek, mint amilyük volt. Sokat vitt az udvartartás, a fényűzés, a kastélyok fenntartása, de az igazán nagy tétel a hadseregek felszerelése, kiállítása, zsoldosok fizetése.

Abban a korban a gazdag polgárok pénzt kölcsönöztek avagy inkább előlegeztek az uralkodóknak, felszerelték a hadseregeiket, ékszerrel, kelmével ékszerrel és élelmiszerrel látták el az udvart. A fejedelmek többnyire nem készpénzzel fizettek, hanem adóslevelekkel. Az előlegezett összegek zálogaként az üzletemberek bányaművelési jogot vagy pénzverési jogot kértek. A fejedelmek a polgári hitelezőknek szívesen adományozták az „udvari szállító” címet. Az adósságot persze nem fizették vissza – a törlesztés fejében a kereskedők megkapták a fejedelmi ércbányák kiaknázási jogát. Némi ügyeskedéssel csinos kis nyereséget tudtak zsebre vágni. Elegendő volt csupán kissé több ezüstöt kiásatni, mint amennyit a szerződés előírt, ehhez ugyan a kirendelt udvari tisztviselőnek szemet kellett hunynia, de hát ő is csak pénzből élt.

Persze az uralkodókkal üzletelni kockázatos is volt, például nem lehetett bíróság elé citálni őket. 1473-ban például az augsburgi kereskedők nem engedték továbbutazni III. Figyes német-római császárt, mert 1750 guldennel adósa maradt pékeknek, henteseknek és kézműveseknek. Egy Hans Asch nevű patkolókovács megragadta a császári paripák gyeplőjét, és addig nem engedte el, amíg az uralkodónak nem sikerült kikunyerálni 1500 guldent a városi tanácstól. Zálogként Augsburgban kellett hagynia hadisarcból származó érétkes arany és ezüstkészletének egy részét. Az udvar sokakat rászedett, és sokan pórul is jártak. Egy ilyen augsburgi átutazás alkalmával kerülhetett kapcsolatba Lukas Fugger is III. Frigyes német római császárral, valószínű, hogy a Fuggerek környékezték meg ajándékaikkal az uralkodót. Az udvari tisztviselők is keresték a kapcsolatot a másod-vonalbeli kereskedőkkel, azon egyszerű oknál fogva, hogy a leggazdagabb elsővonalbelieknél sokszor kitelt az uralkodói becsület, ők már nem voltak többet hajlandók hitelezni, mert az uralkodó nem törlesztett, vagy az adott fedezetek csalárdak voltak. Ilyen feltörekvő – a futottak még kategóriába tartozó - kereskedő volt az udvarnál Lukas Fugger. Így tehát Lukas 1489-ben 10 ezer guldent kölcsönzött III. Frigyes fiának, Miksa főhercegnek, aki nagyszabású terveket, világbirodalmi terveket kovácsolt, 1493-ban ki is kiáltották német-római császárnak. Lukasnak – akinek a kölcsönzött összeg lehetett az összes üzleti tőkéje - ez az ügylet lett a veszte, mert óvatlan volt, nem vizsgálta meg a fedezetet, amit a főherceg adott: biztosítékként Leuvent, a gazdag belga város zálogát ajánlotta fel. Ez azonban a fabatkát sem ért - mert a belgák nem sok kedvet éreztek a Habsburg adóságainak átvállalásához. A császár ki is közösítette őket, de ettől sem ijedtek meg, akkor sem fizettek. Így ment csődbe Lukas Fugger, az őzcímeres Fugger.

Jakob Fugger – a Gazdag - a kölcsön-vagyonkezelés üzletágat is tökélyre fejlesztette, főként fekete pénzek tisztára mosásával. Ahogy ma diktátorok, olajsejkek és maffiavezérek svájci bankok széfjeiben és titkos számláin helyezik el zsákmányukat, akkoriban sok olyan ember, akinek titkolnivalója volt, a Fuggerekre bízta garasait. Szép számmal akadtak közöttük magas egyházi méltóságok, holott az egyházjogi kamattilalom szigorúan tiltott minden tőkevagyonból származó nyereséget. Ilyen csendestársak voltak a Szentszék pénzügyi főtisztviselői, bíborosai is. A legnagyobb hitelező azonban Melchior von Meckau, brixeni hercegérsek volt. Évtizedeken át szipolyozta dél-tiroli egyházmegyéjét és hiveiből, papjaiból, kolostoraiból, egyházközségeiből és bányáiból kipréselt guldeneket a dinamikus augsburgi cégbe fektette be. Sehol sem kináltak neki kedvezőbb jövedelmet, és titkos vagyona nagy biztonságban volt, nem kellett tartania a lelepleződéstől. A Fuggerek nem csak a kamatait írták pontosan, hanem minden tekintetben a szolgálatára álltak: 1503-ban VI. Sándor pápa bíborossá nevezte ki. A címet természetesen nem adták ingyen: a szokásos ára 20 ezer gulden volt. Johannes Zinknek, a Fuggerek római faktorának diplomáciai ügyessége nélkül az alpesi ország főpapja aligha törhette volna át az itáliaiak bíborvörös falanxát. Mindkét fél igyekezett titokban tartani üzleti kapcsolataik módját és kiterjedtségét, a püspök és kereskedő kölcsönösen egymás kezére játszott mind Rómában, mind a császári udvarban. Akkor, amikor a Fugger cég saját tőkéje 200 ezer gulden volt (1509-ben) – Meckau 300 ezer guldent fektetett a cégbe. (A mértékek kedvéért: akkoriban pl. Jakob a schmeicheni kastélyt és a hozzá tartozó birtokot 8 ezer guldenért vásárolta). Lett is riadalom, amikor a hercegérsek Rómában meghalt, kezében szorongatva egy cédulácskát, amely igazolta a Fugger cégben levő vagyonát. Jakobnak taktikáznia kellett, ködösített, a pápával szemben bevonta az ügybe a császárt is, vele megtiltatta, hogy a Meckau részesedésből kifizetéseket eszközöljenek, előkerült egy hamis végrendelet is. Végül is húzta az időt, az adósságot mindenkivel szemben drasztikusan csökkentett értékben ismerte csak el, és akivel lehetett több részletre bontotta. A pápa részére 1509-ben 36.680 guldent fizetett tetszés szerinti személyi felhasználásra, a Meckau örökség pedig maradt a cégnél. A császár csengő érmék helyett nagyobb tétel gyapjútakarót kapott katonáinak. Az új brixeni hercegérseknek csinos kis összeget fizettek ki, de kötelezte magát, hogy a Meckau-vagyon nagyobb részét továbbra is a Fugger cégnél hagyja betétként. És a Fuggerek éltek a kedvező alkalommal, hogy a vagyon értékét nyomban kissé lefelé kerekítsék.

1503 februárjában Fugger-faktorátust állítanak fel Budán is. Bakócz Tamás esztergomi érsek is tekintélyes summát fektet a cégbe kamatozó betétként – a Meckau szisztéma szerint. Pápává választását azért a Mediciekkel összefogva megakadályozták.

4) Bányászat és kereskedelem

Jakob és a cég fő üzletága 1490 körül az ércbányászat és kereskedelem lett. Jakob úgy tört be erre a piacra, hogy elkezdett pénzt kölcsönözni a kisebb, tőkeszegény bányavállalkozóknak, akik a salzburgi Alpokban kitermelt ezüstöt Velencében értékesítették. A hitelezett összegek fejében nem adóslevelet kért, hanem kuxákat, bányarészvényeket. Amikor ezzel a módszerrel tényező lett a piacon, elérte a bányatulajdonosoknál, hogy a kitermelt ércet kizárólag ő szállíthassa és értékesíthesse Velencébe. Így kiszorította az üzletet eddig vivő Judenburg városából való kis- közepes kereskedőket. Egyébként Velencéből is, mert a dózse a Velencében bérelt raktáraikat a Fugger cégnek adta át.

De ez az üzlet így csak a kicsikkel ment. A nagyobb bányák gazdagabb tulajdonosai nem tartottak igényt a Fugger fiú pénzére. Őket az Innsbrucki udvaron keresztül fúrta meg. Egy stróman, Hans Suiter – a korábbi innsbrucki polgármester, majd a Fugger cég faktora – útján adta az első hiteleket a tiroli udvarnak. Nyilván nem akarta, hogy konkurensei túl korán felfigyeljenek rá. Minden egyes kölcsönadott guldenért tiroli ezüstöt kért és kapott. A hitelek visszafizetéséért nemcsak a hercegnek és legfőbb hivatalnokainak kellett kezeskedniük: Jakob a leggazdagabb tiroli bányarészvényesek aláírását is megkövetelte az adósleveleken. Ha tehát az államadósságot nem fizetik vissza pontosan, a Fuggerek Tirol legértékesebb ezüstbányáinak birtokába jutnak. Arról pedig, hogy a részvényesek ne tudják törleszteni a fejedelem adósságait, Jakob idejében gondoskodott. Az 1488-as esztendő végén Jakob Fugger már Tirol titkos ura volt. A részvényeseknek öt guldent fizetett egy márka ezüstért, és nyolc guldenért adta tovább az ugyancsak a vezetése alatt álló halli állami pénzverdének. Amúgy itt is volt egy trükk: a német érméknél magasabb ezüsttartalmú tiroli érmékből nagy mennyiséget átcsempésztek a határon, majd ott beolvasztották. Aztán nem volt más teendő, mint olcsóbb fémekkel addig elegyíteni az ötvözetet, míg ezüsttartalma pontosan megfelelt a németének, és máris másfélszer annyi pénzt lehetett belőle verni. Ehhez persze vagy állami pénzverési engedélyre, vagy kellő bátorságra volt szükség, hogy a drákói szigorúságú büntetés kockázatát vállalják. A Jakob Fugger és az uralkodó közötti jóviszonyba természetesen ez a rizikó is belefért. A Fuggerek egyetlen év alatt huszonötszörösére növelték az állami pénzérmék kibocsátását. A Tirol és a birodalom ezüstje közötti „árrés” örök bosszúság forrása volt. Miksát 1490-ben választották Tirol uralkodójává, innentől lesz a Habsburgok örökös tartománya, de már előtte is fájt rá a foga. Pár évvel előtte Miksa főherceg a német-alföldön háborúzott, de Brugesnél fogságba esett, tetemes váltságdíjából a Fuggerek 15 ezer guldent fizettek. Na, kinek adja majd Miksa a tiroli ezüst bányászati jogát és monopóliumát?

5) A magyar üzlet

Hasonló konstrukcióban csinálta meg a bánya-üzletét Magyarországon is, Besztercebányán és a szabad királyi bányavárosokban. Itt Thurzó János bányamérnök volt a strómanja, neki volt szaktudása, de nem volt megfelelő tőkéje. A Fuggerek pénzén a Felvidéken felvásárolta a királyi bányajogokat. Korrekt ajánlatot kapott, az erre létrehozott cégben Jakob Fugger és Thurzó János 50-50%-os részesedéssel bírt. Jakob Fugger csak akkor fedte fel a kilétét, amikor gyakorlatilag már az ő kezében volt a Kárpátok egész rézkészlete. Aztán persze kiszorították, de az együttműködés hosszú távú volt, és Thurzó Jánosnak sem volt előnytelen.

A Fuggerekről így ír egy későbbi magyar nyelvű forrás, Wenzel Gusztáv Magyarország bányászatának kritikai története című művében (M. TUD. AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ-HIVATALA 1880, 190-193. oldal):
„Mert a Fuggerek mint ügyes és egyszersmind dúsgazdag vállalkozók, hogy a beszterczebányai üzletet minél virágzóbbá tegyék, annak vezetését az akkori időkhöz képest, előkelő szakférfiakra bízták, s nem kíméltek költséget, hogy területe kellőleg kikerekítessék, — mi végből nemcsak tartozékait terjesztették ki folyton-folyva … hanem hasznosítását is emelték, addig hallatlan fokra. Hogy ez alkalommal Beszterczebánya város hatóságával, valamint a vidék nemességével, és csaknem valamennyi szomszédaikkal számos egyenetlenségeik voltak, — sőt magával Mária királynéval, mint a bányavárosok birtokosával is csak nehezen tartották fenn a jó egyetértést; azon — főkép az akkori zavaros viszonyok közt — csodálkoznunk nem lehet. A Fuggerféle vállalatnak — mely valóságos mintaszerű bányaüzlet volt — sokirányú kedvező befolyását egyébiránt az egész környék is tapasztalta; mert nemcsak élénkebb pénzforgalomra adott alkalmat, hanem a szomszédoknak sok anyagi és szellemi segítséget és támaszt is nyújtott. S ehhez járult még a családnak európai tekintélye is; úgy, hogy a vele szembeszálló ellenfelek csak ritkán érhettek czélt. — Érdekes, hogy maga János király is barátságos szint mutatott a Fuggerek irányában, sőt pártfogásában is részesítette őket. Szóval, nyerészkedési szellemök javukra nagy hasznot hozott; de mások javára is szolgált, s így általán véve kétségtelen, hogy a Fuggerek vállalata a hazai bányászatra üdvös hatással volt.”

Mindazonáltal Magyarországon sem nézte mindenki jó szemmel a Fuggerek ténykedését. Nemesi országgyűlések témája volt a kincstári bányákat és jószágokat bérlő Fugger család „milliós csalásainak” felderítése, folyamatos vád volt a bányatermékekkel való tilos kereskedés, és a „kizsákmányolás”. Ismerve a Fuggerek tiroli üzleti praktikáit, mindezen vádak nem lehettek minden alap nélküliek. 1525. május 29-én a „könnyebb verésű” pénzben történt bérfizetés miatt kirobbant a besztercebányai bányászsztrájk, amelyre válaszul június 24-én II. Lajos király elrendeli a Fugger-vagyon, és a budai Faktoria, valamint a bányavárosokban működő bányaműveik kisajátítását és elveszi a cégtől a rézbányászat és a kereskedelem jogát. Elrendeli továbbá a Fugger-féle számadások felülvizsgálatát is, vélhetően tudni akarta mennyi rezet bányásztak ki, mennyi szállítottak ki az országból, abból mennyi bevételük származott, ahhoz képest mennyit kellett fizetniük a kincstárnak a ténylegesen fizetett helyett. Az 1525. évi IV. törvénycikk még a Fuggerek Magyarországról való kitiltását is kimondta. (1525. évi IV. törvénycikk: az idegen nemzetből való tisztek elmozdítandók s magyarokkal helyettesítendők, a lutheránusokat meg kell égetni.Továbbá a Fukkarok és az összes külső nemzetbeliek, kik az ország kincseit nyilván kimerítik és kiviszik, ez országból azonnal kitiltandók és kiküldendők, és helyökbe magyarokat kell tenni…. 3. § A császári és velenczei követeket is ki kell küldeni az országból. 4. § A lutheránusokat is mind ki kell irtani az országból; és bárhol találhatók, nemcsak az egyházi, hanem a világi személyek is szabadon fogják el és égessék meg. – www.1000ev.hu)

Színezi a történetet, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy ugyanekkor II. Lajos királynak 50.000 gulden kölcsöntartozása áll fenn a Fuggerek felé – amely miatt a Fuggerek álláspontja szerint az egész akció célja, hogy a király megszabaduljon ettől az adósságától. Így vagy úgy, de II. Lajosnak nyilvánvalóan a királyi bevételek növelése volt a célja – miután már akkor is nagy, illetve állandó volt a (királyi) költségvetés (kincstár) hiánya. A korabeli magyar közpénzügyi állapotokat jelzi, hogy Ulászló király rendre a nagyurakhoz járt ebédelni, vagy azzal az eledellel volt kénytelen megelégedni, amit a piaci pecsenyeárulók adhattak neki, innen ered egyébként a „Laci konyhája” elnevezés is. II. Lajosról pedig „hogy többet ne említsek, felhozza pápai nuncius báró Pulleo di Burgio, miképp „nincs már, mit egyék”, „kényszerítik a rendek, hogy menjen táborba, holott nemhogy serege, de csizmája sincs”. (Lásd: Kemény Zsigmond: A Mohácsi veszedelem okairól).

Mondhatni, hogy 1525-ben – egy évvel a mohácsi vész előtt – az akkor alig 19 éves II. Lajos királyunk gazdasági szabadságharcot hirdetett meg a kor leghatalmasabb nemzetközi konszernje, a Fuggerek ellen. Akár a multinacionális – jellemzően német cégeket érintő 2010-es magyar válságadók egyik gazdaságtörténeti előzménye is lehetne, ahogy II. Lajos király erővel (egyoldalú lépéssel) visszavette a Fuggerektől a királyi bányabérlet jogát, elrendelte az elszámoltatásukat, még ki is tiltotta őket az országból. Ennek a történetnek azonban ismerjük a végkifejletét: a bányák „államosítása” hatalmas anyagi veszteséget jelentett, nem voltak megfelelő szakemberek, akik értettek volna a bányatechnikához, illetve a bányászok nyelvén, így a remélt többletbevételek helyett csak veszteségek keletkeztek. Amit tetézett persze, hogy minderre válaszul Jakob Fugger kereskedelmi bojkottot hirdetett Magyarország ellen, el akarta érni, hogy senki se vásárolhasson többé magyar rezet és ezüstöt. Olyan személyiségek lobbiztak a magyar királyi udvarban Jakob Fugger mellett, mint a római pápa, a pfalzi választófejdelem és bajor hercegek, akik győzködték II. Lajos királyt, hogy vonja vissza Fugger-ellenes intézkedéseit. Tisztára mint ma – amikor pedig a multik lobbiznak Brüsszelben a válságadók eltörléséért. Mindezek után nem csodálkozhatunk, hogy még 1525-ben „sikerült” a feleknek megállapodniuk. Mégpedig akként, hogy a Thurzó Elek, mint II. Lajos király meghatalmazottja és Anton Fugger által aláírt haszonbérleti szerződés alapján a Fugger cég 15 évre megkapta a besztercebányai rézbányák haszonbérleti jogát, évi 25.000 forintnyi bér mellett. A Fuggerek pedig egyszersmind arra is kötelezték magukat, hogy a királynak 50.000 forintnyi kölcsönt is adnak, melyet a haszonbér ideje alatt fizetendő bérbe beszámítással kellett törleszteni. Magyarul a haszonbérleti díj egy részéről való lemondással törlesztett a király – ahogy az szokásban volt akkoriban. Hogy kinél volt az igazság, az nézőpont kérdése, - vélhetően nálunk - az azonban könnyebben megállapítható, hogy ki engedett, ez pedig a realitásokat, a valós erőviszonyokat fejezi ki. II. Lajos király a zárolások jogszerűségének elismerése mellett még a koronát ért 200 ezer forint kárpótlás megfizetéséhez is kötötte új haszonbérleti szerződés megkötését, és egyáltalán a lefoglalt javak visszaadását, amelybe azonban nem értette bele a bányaműveket. Az e feltételeket közlő királyi levélre válaszolta azt Jakob Fugger, hogy „Haszontalan és meddő levél” – és az egyezség az ő feltételei szerint jött létre. A 200 ezer forint kárpótlásból csak egy 50 ezer forintos kölcsön lett, továbbá megköttetett a 15 évre szóló bányabérleti szerződés is. Aztán felgyorsultak az események, a kereskedő fejedelem Jakob Fuggernek ez volt az utolsó üzleti akciója, mert 1525 december 30-án meghalt. Az üzletet is már unokaöccse - Georg nevű testvérének a fia - Anton ütötte nyélbe, és ő vette át a Fugger cég vezetését is. II. Lajos király sorsát jobban ismerjük: húszévesen, 1526 augusztus 29-én meghalt a mohácsi csatában. Mohács után a Fuggerek angol diplomatáknak akként magyarázták a történteteket, hogy a törökök feltartóztatásához 50 ezer helyett 150 ezer forintra lett volna szükség, „aki azonban eljátssza Anton Fuggernél a hitelét, azon nem lehet segíteni.”

Hát, így néz ki kívülállók szemével ez a számunkra döbbenetes történet. Elgondolkodtató a pénz szerepe a történelemben. Tisztán látszik, hogy a pénz irányít. Még szerencse, hogy a Fuggerek echte katolikusok és svábok voltak – és nem zsidók. Mert a Fuggerek története, illetve ez a magyar afférjuk arra is rávilágít, hogy a zsidóknak tulajdonított előítéletes történelmi szerep, összeesküvés a világ és a nemzetek, különösen a magyar nemzet ellen - nagyjából csak maszatolás, ködösítése a valóságnak, jobb esetben is egy rögeszme. Ha úgy nézzük, Jakob és Anton Fugger ebben a magyar ügyben valóban úgy viselkedtek, mint ahogy azt a „zsidóknak” tulajdonítják egyesek: mit nekik, hogy a magyar nemzet a haláltusáját vívja, nekik a pénz és a kamat, meg a saját hasznuk számított, - Magyarország pedig akár el is pusztulhat. Még sincs izzó Fugger-gyűlölet a mai Magyarországon. Miután nem voltak zsidók – magatartásuk nem magyarázható „zsidó” mivoltukkal, a „vérükkel”. A Fuggerek úgy viselkedtek ebben az ügyben is, mint ahogy egyébként a tőkések úgy általában, a maguk hasznát nézték és valóban, minden eszközzel védték is a saját érdekeiket.

Azt is gyaníthatjuk, hogy a Fugger cégben határozottabb irányítás, nagyobb rend és szervezettség volt, mint II. Lajos Magyar Királyságában, a hadsereget, az egyházat, a kincstári és bánya-hivatalokat is beleértve. Ne rójuk fel a Fuggereknek, hogy a hasznukat keresték – nekik nem volt semmilyen felelősségük és tisztségük a magyar nemzet előtt. Magyarország akkori uralkodói, hatalmasságai voltak a felelősek azért, hogy Magyarország védelmét megszervezzék, ennek pénzügyi forrásait előteremtsék. Amúgy a magyar nemesség és főnemesség is csak a maga érdekeit nézte – hiába tudják, hogy a török már elfoglalta Nándorfehérvárt is, és készülődik Magyarország ellen – a kincstár üres, és az országgyűléseken megszavazott adók sem úgy folynak be, ahogy azt megszavazták. „A nemesek, hogy adót, melynek egy részecskéje rendszerint a király kincstára jobb lábraállítására volt határozva, a többi országvédelmezési célokra megajánlani ne legyenek erkölcsileg kénytelenek, hazafutottak, vagy ha azt meg is rendelték, a hatalmasabb felszedők maguknak zsákmányolták el, mint p. o. 1521-ben, midőn a füstszámra határozott egy forint adóból csak 45 747 forint gyűlt be. A megmaradott kevés is szinte mindég kincsőrzők orzási közt még kevesebbre olvadt.” (Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól). Magyarul a beszedett adókat, a közpénzt, azok a tisztviselők, akikre ennek kezelése bízva volt, ellopták. Jellemző, hogy az 1526-os év – hasonlóan az előzőhöz – Magyarországon úgy kezdődött, hogy Tomori Pál kalocsai érsek, alsó-magyarországi főkapitány, „hadainak fizetetlensége miatt” „ismét” beadja lemondását. Valami nagyon züllött időszaka ez a magyar történelemnek.

Csak hogy tudjuk, miért volt üres az államkassza 1526-ban, és miért szorult az ország már akkor is külföldi kölcsönökre, hogy mi volt hát a bajok igazi oka.

6) Egyház-biznisz

A hitből és az egyházból sem a Fuggerek csináltak először üzletet, de tökélyre fejlesztették, nagyban hozzájárulva egyébként a lutheri reformáció fellépéséhez és társadalmi bázisának megerősödéséhez. Ők itt is csak üzletet láttak – bár személy szerint mélyen hívó katolikusok voltak. Ők csak alkalmazkodtak az emberi természethez, vagy az élethez: hogy minden eladó, illetve hogy pénzért minden megvásárolható.

Akkoriban nem az állam hajtotta be az egyházadót, hanem az egyház. A papoknak maguknak kellett bevételükről gondoskodni, Minden lehetséges és lehetetlen alkalommal pénzt szedtek a hívőktől. Bevételeikből a római központnak is le kellett adni a sápot, pallium, annáta pénzek formájában. A püspökök és apátok például kinevezésükkor „servitát” fizettek a Szentszéknek, várható jövedelmük arányában. Az Egyházat a hívők milliói tartják el, a Rómának járó pénzek nagy része úgynevezett begyűjtendő járandóság volt, a Szentszéknek magának kellett összeszednie a pénzt az egyházközségektől, kolostoroktól, püspöki székhelyektől. Ezért célszerűségből a Vatikán hivatalnokai magánbankházakat bíztak meg a pénzek beszedésével. A várt összeget többnyire előre jóváíratták Róma javára, s a behajtás feladata a bankárokra hárult. Az ő nyereségük a Rómának kifizetett összegek és a különféle egyházi helyektől inkasszált summák közötti különbségéből származott. A bank váltót állított ki az egyháznak, kötelezve magát, hogy a nevezett összeget meghatározott időpontban kifizeti. A Fuggereknek kiterjedt kereskedelmi hálózatuk előnyös helyzetet biztosított az itáliai versenytársaikkal szemben. A Borgia pápának tetszettek is a precíz és korrekt északi kereskedők, akik kellő időben fizettek.

Kegyosztás

Ennek révén az 1500-as években kegyosztási monopóliummal rendelkeztek Németországban, Magyarországon, Lengyelországban és Skandináviában. Minden papnak, aki a legszerényebb plébániához akart jutni, a Fuggerekhez kellett fordulni. „Ha a Fuggerek a barátaid, mi sem könnyebb annál, mint hogy papi hivatáshoz juss... Egyedül őnáluk érhető el minden Rómában.” – írta volt akkoriban Ulrich von Hutten német lovag. És hát a pápa sem volt akárki: Borgia, VI. Sándor, „akinek semmi érzéke nem volt az alázat és aszkézis iránt.” Megemlíthetjük, hogy befutott Augsburgba Eberhard von Neuenhausen kanonok megbízása, aki Ludwig speyeri püspök halála után a székesegyház kántori és préposti javadalmainak megszerzésére spekulált. A pap 48 guldent küldött „a futár bérére és egyéb költségekre”. Szíveskedne a cég közreműködni, hogy „a római szentszék nekem juttassa” nevezett javadalmakat – hangzott a kérés. A kanonok azonban kénytelen volt megelégedni egy távolról sem jövedelmező másik poszttal, mert a préposti kinevezés bizonyos Markus Fuggernek jutott, míg a kanonokság von Emmersofen báróra szállt, aki az augsburgi kereskedőház ügyfele volt. Felháborodott tiltakozására a Fuggerek azt válaszolták, hogy csak nem gondolja, hogy a 48 guldenért többet kaphat, hiszen a három javadalom 560 dukátba kerülne Rómában.

Ereklyeüzlet

A jámbor keresztények a kora középkor óta mindig szívesen gyűjtötték és drágán megfizették az ereklyéket: elhunyt szentek maradványait, beleértve ruházatuk, sőt megkínzásuk eszközeinek darabjait. Mivel az utánpótlás igen korlátozott volt és azonosítás pedig igen nehéz – kézenfekvőnek a folyamatos újratermelés ötlete. Virágzott a valódi antik ereklyék készítése. a Fuggerek szekerei kocsiszámra szállították a „kultikus tárgyakat” Itáliából a Brenneren át Németországba, és busás haszonnal adták tovább kis tételben a naiv hívőknek.

Búcsúcédula-üzlet

A búcsú(cédulák) a római katolikus egyházban a bocsánatos bűnökért járó túlvilági büntetésnek az egyház részéről történő részleges vagy teljes elengedése. A bűnök alóli feloldozást rendszerint a pápa engedélyével csak egyházi személy adhatott, ha a hívő teljesítette az egyház által előírt cselekedeteket (böjt, ima, vezeklés, zarándoklat). Mivel a búcsút zarándoklással is el lehetett nyerni, így alakult ki a búcsújárás és a katolikus templomokhoz kötődő búcsújáróhelyek. A XII. századtól pénzért is árulták a bűnbocsánat elnyerését lehetővé tevő búcsúcédulákat, amely a pápaság egyik fő jövedelemforrása lett. Az ezzel kapcsolatos visszaélések jelentősen hozzájárultak a reformáció kibontakozásához. A búcsúcédulák pénzért történő árusítását a tridenti zsinat (1545–63) szüntette meg.

1500-ban kiadott „Domini et Salvatoris” kezdeti jubileumi bullával meghirdetett búcsúlevelek bevételére sokan spekuláltak: Rómát illetné a bevételek 1/3-a, a fennmaradó részt a birodalmi kormányzat őrzi, és kizárólag a törökök elleni keresztes hadjáratra fordíthatja - szólt a szerződés. 1503-ig folyt a gyűjtés, négy lakattal zárt gyűjtőládákban tárolták a hívek pénzadományait. 1503 végén aztán Miksa császár parancsára katonái lefoglalták és erőszakkal felnyították a ládákat. A pénz később, némi kerülő után a Fuggereknél vezetett számlákon bukkant fel, és rajtuk kívül valószínűleg senki sem tudta egészen pontosan, mennyit is adtak össze a német katolikusok. Jakob Fugger arra ügyelt, hogy egyik féllel se rontsa el a jó viszonyát, és ő keresse a legtöbbet az üzleten: Miksát hálára kötelezte, mert tisztára mosta az erkölcsösnek nem nevezhető búcsúpénzt, majd rendelkezésére bocsátotta kalandos háborús terveinek fedezeteként. Rómának összesen 3600 guldent utalt át, nem feltételezték ugyan, hogy ez a szerény összeg a teljes bevétel egyharmada lenne, de vélhetően örültek, hogy egyáltalán kerestek valamit az ügyön.

És aztán Jakob máshogy is támogatta az 1503-ban megválasztott II. Gyula pápát. Hétezer dukátot költött a pápa védelmére, az ő pénzéből állították fel 1506-ban a pápai testőrséget, a Svájci Gárdát.

(Folytatjuk)